Pintér Kata az "Év női példaképe Somogy vármegyében 2024" pályázat döntőse

KATTINTS IDE A SZAVAZÁSHOZ!

Foglalkozás, szakmai sikerek

A színház szeretetét az anyatejjel szívtam magamba. A nagyszüleimnek és a szüleimnek Csiky bérletük volt a legendás kaposvári teátrumba.
Első színházi élményem – elsős lehettem – a János vitézt néztük az első sorból (mikor ezeket a sorokat írom épp a János vitézt rendezem a Roxínházban). Középiskolásként olyan barátokra leltem, akikkel végképp megfertőztük egymást – nem telt el olyan hét, hogy ne menjünk legalább egyszer színházba.

Beszippantott ez a világ. Természetesen színésznő akartam lenni. Nem sikerült, de én mindenáron színházban AKARTAM dolgozni-létezni-alkotni.

Kellékes lettem, aztán súgó, majd rendezőasszisztens. 2000-ben egy fiatal csapat azt tervezte, hogy színpadra állítja a Jézus Krisztus Szupersztárt. Megkértek, hogy rendezzem meg az előadást. Hatalmas siker volt, Somogyváron közel 700 ember előtt játszottunk. Így született a Roxínház 24 évvel ezelőtt, ami azóta meghatározza életemet, mindennapjaimat.

Közel negyven bemutatónk volt, többek között: Hair, A dzsungel könyve, Sose halunk meg, Sztárcsinálók, Anconai szerelmesek... Ezek zömét én rendezhettem. Amatőr színpadból Kaposvár zenés színházává és Dél-Dunántúl legnagyobb zenés színházi tanodájává nőttük ki magunkat. Közel száz fiatal bontogatja szárnyait színházi műhelyünkben. Igazi csapatmunka folyik a háttérben: két szuper férfi vezetőtársammal, alkotótársaimmal, munkatársainkkal, a stúdiósokkal, a tanodásokkal elképesztő energiákkal dolgozunk a sikerért. Hálás vagyok a többezer fiatalnak, akik megfordultak a Roxínház háza táján, és a családoknak, akik mindvégig segítik munkánkat.

Független színház lévén, mindenkinek több feladat is jut. A rendezés mellett a vezetőség tagjaként többek között foglalkozom marketing feladatokkal, pályázatírással, együttműködő partnerek keresésével, jegyszedéssel és figyelnem kell a pénzügyi helyzetünkre is.

A fenenagy KOS természetemnek is köszönhetően tűzön-vízen át, a falnak menve is küzdök az álmainkért. Ami az elmúlt időszak bizonytalanságait követően, ma már egyre sziklaszilárdabb.
Célom, hogy olyan színházi műhelyt működtessünk, ahol színvonalas előadások jönnek létre. Segítünk a gyermekeknek és fiataloknak kibontakoztatni tehetségük mellett a személyiségüket is, hogy magabiztos felnőttekké váljanak.

Család

A család számomra egyre többet jelent, nem csak a vér szerinti rokonaimat, hanem azokat az embereket is, akiket én választottam magam mellé, és akik mindig mellettem állnak.

Életem alapköve édesanyám volt, aki sajnos már 10 éve a csillagokból vigyáz rám. Tőle kaptam a megfontoltságom, éleslátásom, mindenre kiterjedő figyelmemet. Sokszor érzem, hogy fentről segít kibogózni, helyre rakni az elém gördülő akadályokat. Úgy érzem, ő küldött nekem társat, akivel kicsit több, mint két éve találtunk egymásra. Párom segített nekem abban, hogy jobban megszeressem magam, és hogy bátrabban vállaljam fel az érzéseimet és a véleményemet. Ő inspirált engem arra, hogy mindig törekedjek a fejlődésre, és hogy ne adjam fel az álmaimat. Segít abban, hogy hogyan legyek türelmesebb, nyitottabb, és toleránsabb másokkal. Egymásra találtunk munkánkban-hobbinkban is. Ő fotózza az előadásainkat, tervezi a plakátokat.

Édesapámtól örököltem kreativításomat, tőle tanultam, hogy mindig van kiút.

Egyre fontosabbá válik húgom. Ahogy „öregszünk” egyre inkább egészítjük ki egymást. És gyermeke, az én drága unokaöcsém, akit saját gyermekemként szeretek.

Saját gyermek… nah ő nekem nem adatott…
Minden gyermektelen nőnek saját története van. Soha nem lehet tudni, hogy esetleg egy betegség, lelki ok, vagy bármi más áll a háttérben. Éppen ezért gondolom, hogy ez nagyon belsőséges magánügy, és tiszteletben kell tartani, ha valaki nem szívesen beszél róla.

Én most úgy döntöttem elmondom. A környezetemben élő, hasonló cipőben járó hölgyek miatt is, akikre ugyanígy nehezedik a társadalmi nyomás, ahogy én is küzdöttem, hogy mit is válaszoljak, a gyakran érkező kérdés cunamira. Mindig rájövök, hogy az őszinteség a legegyszerűbb és legegyenesebb út:
Már egész fiatalon is azt gondoltam, hogy ha megfogan bennem egy kis élet, bármilyen körülmények között is felnevelem. Nem adatott meg az érzés, amit csak hallomásból ismerek: az a szeretet-felelősség-boldogság, amit csak egy szülő érezhet. Megbékéltem azzal, hogy nekem ez nem életfeladatom.

Persze van egy bejáratott válaszom, ha nem szeretnék magyarázkodni: “Nekem van gyermekem. Több száz. A Roxínházban…”
Ezzel a viccesnek tűnő megjegyzéssel terelem a témát. És ahogy a legtöbb viccnek, ennek is csak a fele a tréfa. Hiszen rengetegszer kapom meg a legkisebbektől, de a langaléta kamaszoktól is, hogy olyan vagyok, mintha az anyukájuk lennék. A pótanyukájuk, aki segít nekik abban, hogy színházi eszközök segítségével olyan felnőttekké váljanak, akik könnyen megtalálják a helyüket ebben a folyamatosan változó világban.

Második otthonom a Roxínház: a kollégáim, a fiatalok, és a családjaik. Sőt, most már két mecénásunkat is hozzájuk sorolom, akikkel úgy érzem az évek során a barátinál szorosabb kapcsolatot alakítottunk ki.
Ők a második családom: a sok érdekes, tehetséges ember, akikkel közös a célunk, a hobbink, és az értékrendünk.

Bármelyik családomra gondolok, a legfontosabb, hogy számíthassunk egymásra jóban rosszban.

Legnagyobb kihívás a munka és család összeegyeztetésében; megoldás:

Egyik legnagyobb kihívást a munka és család összeegyeztetésében az időmenedzsment jelenti. Mivel a munkám egyben a hobbim is, sokszor van, hogy nem ismerem a határokat munka-magánélet egyensúly terén. Sok-sok év volt megtanulni, hogy fordítsak időt magamra, pihenésre, kikapcsolódásra. Igyekszem szigorúan betartani, hogy ha nincs hétvégén előadás, akkor pihenés van. Olvasással, szaunával, kirándulásokkal, színházzal, mozival. Nem viszek magammal aktuális szövegkönyvet, sem exceltáblával teli laptopot. Mára már elértem, hogy akár egy hetes nyaralás idejére is ki tudok kapcsolni.

Januárban vezettem be, hogy a naptáramba mindent (is) beírok. A munkahelyi és magánéletbeli feladatokat, magán és céges találkozókat, de még azt is, hogy mikor és mit főzök... A beírt feladatokon megyek végig. Ha nem annyira rajongok érte, akkor sem teszem későbbre. Nagyon szeretem a jólszervezett dolgokat.

Nagy szerencse, hogy párom is szereti a Roxínházat, a társaságot, ő is szívesen van velem az eseményeken, így a munka csak nagyon ritkán választ el bennünket egymástól.

Másik legnagyobb kihívás, hogy a magánéletemben ne érződjön a munkámmal járó stressz. Sok felelősségem van, olykor fáradt, ideges, vagy lehangolt vagyok, és ez befolyásolja a családommal és a barátaimmal való kapcsolatomat is. Egyre inkább figyelek magamra: minden reggel egy órát jógázom. meditálok, fejlesztem magam. Ezek segítenek ellazulni, kikapcsolódni, és pozitívan gondolkodni, így jobban érzem magam, és jobban tudok koncentrálni a munkámban is. A családommal és a barátaimmal is harmonikusabb a kapcsolatom, hiszen türelmesebb, nyitottabb, és kedvesebb vagyok velük.

Sok sikert értünk el a társulatban/ társulattal. De ami kívülről csilli-viliinek látszik, az belülről hihetetlen nagy küzdelemmel jár. Ezt a küzdelmet már párszor majdnem feladtam. Utoljára tavaly ősszel. De társulatunk fiataljai most is átlendítettek a holtponton.

Az álmot nem szabad feladni. Most éppen azon dolgozom, hogy stabil szervezetben működjünk és pályázati források nélkül is fennmaradjunk. Ennek érdekében különböző tréningeken képzem magam, segítő folyamatokban veszek részt. Igyekszem alkalmazni az így megszerzett tudást és tapasztalatot, hogy szívügyem, a Roxínház tovább szárnyaljon, a közönség kellemesen szórakozzon, a társulat fiataljai és a tanodások érezzék jól magukat a próbák alatt és új képességere tegyenek szert.

„Célozd meg a holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz.” (Les Brown)

SZAVAZZ AZ ÉV NŐI PÉLDAKÉPÉRE ITT!