Ha ő automatikusan visszarántja, mi általában egyértelműen felszólítjuk: Andris, add oda Pankának azt az autót, had játsszon ő is vele!
Ha eljönnek hozzánk „Andris” barátai és ők rendre mindig ugyanazzal a játékkal akarnak játszani, mint Andris és a vendéggyerek sírva rohan a mamájához, mi mit teszünk?
Rászólunk Andrisra? - Ugyan kisfiam, Peti itt a vendég, add oda neki azt a cicát, te meg játssz valami mással!
Ha mi megyünk át Andris barátaihoz egy kis összejövetelre, és Andris elveszi Peti játékát, amiért Peti sírva rohan a mamájához, mi mit mondunk Andrisnak? - Andris, te vagy a vendég, add vissza Petikének azt a könyvet, nézd csak, itt van egy vonat, nézd meg hogy füstölög a kéménye?
Ha egy zacsi köles golyó van a gyerek kezében és egy másik kisgyermek venni akar belőle és ő elrántja a kezét, akkor is rászólunk? - Andris, ne legyél irigy, hadd vegyen belőle Panka is!
Valóban helyes ez? Valóban mindig, minden helyzetben osztoznia kell a gyereknek? Ha ő a vendég, akkor neki illik visszaadni a játékot, amit elvesznek tőle? Ha ő a „házigazda” akkor neki kötelessége átengedni minden játékot a vendéggyereknek?
Mi szülők pedig valóban helyesen döntünk, amikor gyermekünket pusztán csak tisztességből arra buzdítunk, hogy ne legyen irigy? Tisztességre neveljük eközben, vagy gyengeségre? Valóban jó neveltet nevelünk belőle, vagy egy olyan embert, aki majd soha sem fog tudni nemet mondani senkinek?
Fordítsuk meg kicsit a helyzetet:
- Ha beülünk egy moziba és a mellettünk ülő ember elkezdi a mi kukoricánkat tömni befelé, mi kínáljuk még?
- Ha szendvicsünket, amit ebédre készítettünk magunknak, az épp nem kedves kollégánk el akarja kérni, mi odaadjuk neki?
- Ha egy étterembe beülünk és a rendelt menünket el akarja egy idegen felezni velünk, mi megtesszük?
- Ha felülünk a buszra és elővesszük a telefonunkat és az üzeneteinket olvassuk, de mellénk ül egy rég nem látott ismerős és ő játszani akar rajta, odaadjuk neki?
- Vagy ha a játszótéren, míg a gyerekeink játszanak, az egyik anyuka elkéri a telefonod, hogy az üzeneteidet olvassa, odaadod neki?
Kisarkítás ugye, de nincs benne némi hasonlóság?
Dr Vekerdy Tamás Tanár úr véleményét kérdeztem, hogy mi a helyes, helyes arra tanítani, hogy mindig engedjen, vagy merjük azt mondani, hogy Andris, nem kell odaadnod Petinek azt az autót, találjon magának másik játékot?
Dr Vekerdy Tamás: A kisgyerek, mint mondani szokták, kiszolgáltatott utánzó, nem tud nem utánozni - így tanulja a világot. Ő is mindig azzal akar játszani, amivel a másik gyerek játszik, testvérek közt ez különösen így van.
Aztán: a harmadik életév felé haladva lassan kialakulnak az énhatárok, a kisgyerek már ént mond, nem azt mondja, hogy Palkó labdája, hanem azt, hogy az én labdám...
De az énhatárokba akkor még az én vödröm is beletartozik, az is én vagyok. Nem irigy és rossz jellemű az a kisgyerek, aki a homokozó egyik sarkából felpattan, amikor a homokozó másik sarkában heverő vödrét egy másik gyerek felkapja, odarohan hozzá és kitépi a kezéből.
Azt kell mondanom, hogy ebben az életkorban ez a normális, és ez nem azt jelenti, hogy ebből a gyerekből majd egy kibírhatatlan, önző ember lesz.
Persze, a kisgyerekek percenként össze tudnak veszni játék közben, és a felnőtt pont arra való, hogy ilyenkor valahogy másfelé terelje a figyelmüket, újabb javaslattal éljen stb.
A fő kérdés: mi milyen példát adunk? Mi szívesen látunk vendégeket és szívesen kínáljuk őket? Akkor ő is ezt fogja majd tenni.
Marhaság azt mondani egy kisgyereknek, hogy ne legyen irigy, ezzel csak képmutatásra neveljük. Értsük meg végre, hogy a különböző életkorokban más a gyermeki szükséglet és természetes magatartás.
Ha a gyerekeink nem ülnek folyton a képernyők előtt - és ezt ma már az egész világ nagyon tanácsolja a Szilícium-völgy nagyjaitól kezdve, akik 8-10 éves korig nem engedik képernyő elé gyerekeiket és unokáikat (!), egészen az addiktológiai szakemberekig, akik azt mondják, hogy az okostelefont a kisgyerek kezébe adni olyan, mintha egy gramm kokaint ajándékoznánk nekik -, szóval ha nem ülnének folyton a képernyők előtt, akkor, mint még nem olyan régen is, 9-10-11 éves korban bekövetkezne a barátságok időszaka. Kialakulna a betyárbecsület, amelyben eltűnik az irigység és az egymás közötti megosztás úgyszólván kötelezővé válik.
Aztán persze jön a kamaszkor, megint egy önzőbb korszak, és csak remélhetjük, hogy a felnőttkorra (ha a környezet jó példát adott, ami ma sajnos társadalmi méretekben sem mondhatunk el) kialakul a valódi szolidaritás, a másik ember - minden másik ember! - magammal egyenlőként való tisztelete.
Makai Mariann - Kecskemétimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
