Balassa Gabriella: Te miért dolgozol?
Olvasom ezt a három szót, és elgondolkozom…
Erre a végtelen egyszerű kérdésre ma már másképp válaszolok, mit pár éve.
A munka, akár az amiért pénzt kapok, akár az, amit otthon végzek ma már teljesen mást ad nekem, mint mikor először végeztem.
16 évesen öröm volt az iskola mellett dolgozni. A magam munkájával keresett forintjaim megszerzése és elköltése hatalmas erőt adott. Erősnek, függetlennek éreztem magam. Azt hittem én balga, hogy az élet ilyen egyszerű lesz.
Reggel elmegyek, kedvemre dolgozom, aztán élem a kis világom, és a pénz majd csak úgy dől hozzám.
Aztán felnőttem. Nagyon. Minden szempontból. Sokszor és sokféle módon.
A középiskola után rögtön elhelyezkedtem. Kedvemre való állást találtam és elkezdtem felnőtt életem dolgos hétköznapjait.
Párommal összeköltöztünk. Húsz éves voltam, és akkor, ott, az első együtt töltött hétvégén zuhant rám a pokoli felismerés. Miközben a mosógép kattogását hallgattam és kezemben forogtak a pucolásra váró burgonyák, éreztem, hogy valami nagy összeesküvés készülődik ellenem.
Mert mi az, hogy én dolgozom egész héten, és a hétvégén itt állok a konyhában, miközben kint, a melegen sütő nap sugarai párom hátát borzongatják, míg ő megpihen a fárasztó hete után? Hát nekem nem volt fárasztó a hetem? Vagy csak azért, mert én irodában ülve, csak az agyam használom, az nem olyan munka, mint amit ő, a férfiállat végez? Nos igen. Az örök csapda. A női lét örök, önmaga spiráljába fulladó kőrforgása. Dolgozz, mert anélkül csak a párod toldaléka vagy! Dolgozz, mert ha egyedül maradsz – mert a mai társadalmi környezetben ez elég valószínű – nem tudsz majd megélni! Dolgozz, mert a XXI. században a munka és az általa megkeresett pénzen vett életed a fokmérőd. Lehetsz bármilyen ember, a külvilág az alapján ítél meg, hogy milyen márkájú a cipőd, ami persze színben illik a táskádhoz….
Így hát beálltam a láthatatlan sorba, ahol nők milliói menetelnek, elfogadva a társadalom által rájuk osztott szerepet. A társadalom osztja ránk? Ma már úgy vélem, hogy mi ülünk bele a skatulyába, ami a nők több műszakos életét jelenti.
Eltelt pár év, és a megszokott szerepek szépen belesimultak az életünkbe. Mivel én irodai aktatologatóként előbb végeztem, hát persze, hogy elmentem bevásárolni és mire a drága hazaért kész vacsora várta a tiszta lakásban. Persze ez számára a világ legtermészetesebb dolga volt.
Én szerelmes nőként fel sem fogtam, hogy saját magam szövőm láthatatlan pókhálóm a napi két műszakos munka köré. Nekem is a világ legtermészetesebb dolga volt. Kár lenne ezt letagadni. Szívesen tettem, örömet okozott, hogy mire este megpihentünk, rend volt az otthonunkban, tiszta, vasalt ruhák sorakoztak, és tudtam, hogy minden számlát befizettem. Páromnak a saját munkáján kívül semmi dolga nem volt a hétköznapi életünk vezénylésében.
Tovább teltek az évek. Megjöttek a gyerekek és egyértelmű volt, hogy feladom a munkám. Én döntöttem. Senki nem ingatott meg a döntésemben. A munkám, amibe rengeteg energiát fektettem, hirtelen tovalibbent, mintha nem is lett volna. Miért dolgoztam annyit? A gyerekszoba csöndjében sokszor belém hasított ez a kérdés. Megérte annyit túlórázni, majd este, fáradtan robotolni a konyhában?
A gyerkőcök érkezésével minden megváltozott. Az otthoni teendők hatalmasra nőttek. A bennem rejlő erőbarlangok megnyíltak. Mázsás súlyként csüngött rajtam a megfelelni vágyás. Ne érhessen kritika, hisz én egy modern, sikeres nő vagyok. Otthon meg csak a házimunka vár rám.
Igen, én is így beszéltem erről: “Ez csak házimunka!”
Ugyan, miért csodálkoztam, hogy senki nem ismerte el az otthonomért, a családomért tett erőfeszítést, munkát, takarítást, szervezést, mikor én magam sem értékeltem ezt semmire?
Az évek csak teltek.
Teljes állásban dolgozó anya-feleség – ROBOTMAMI, azaz én.
Pár év őrült tempó, címszavakban elmondható: elsőként ébredés, reggeli készítés, gyerekek össze cuccolása, iskola, ovi, munkahely, gyerekek edzés, lecke, vacsorafőzés, mosás, ember haza, mosolygós feleség aki még kedves is, majd este a saját egom is megkapta a magáét, a levelező képzésre tanulás minden éjjel.
Aztán jött a rák.
Minden átértékelődött.
Munka? Ma már örömet okoz. Nincs túlóra, csak ha én akarom. Nincs lelkiismeret-furdalás. Nem dől össze a cég, hogyha kiveszek egy hétfőt, mert pihenni támad kedvem. Igen, szükséges, mert pénzt keresek, ez pedig muszáj, hogy éljünk, hogy megéljünk, de minden nap elmondom: Ez csak a munkahelyem. Nem az életem.
Otthoni munka? Igen, munka. Tetszik, vagy sem. Munka. A mosogatásért, a főzésért, a porszívózásért, a mosásért, a vasalásért, a takarításért, az ablakpucolásért, a gyerekkel tanulásért, ha egy idegen végezné, fizetnék. Az, hogy itthon én végzem ezeket a munkákat, az nem von le az értékéből, csak nekem ezért nem fizet senki.
Ma már magamért dolgozom. Azért, mert szeretem a munkám. Ma már nem azért vasalok, mert kell, hanem mert kedvem lelem a fiam vasalt ingben látni.
A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI, jelen esetben nem félni örömmel dolgozni, magamért!
Forrás: terezanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
