Ez a nyári szünet például nagyon embertpróbáló feladat volt nekem. Már a második héten azon kaptam magam, hogy elfogyott minden eszköztáram, kilőttem az összes ötlet-lövedéket agyam géppuskájából, pedig eddig sziporkáztam. Sütöttünk már mézeskalácsot, só-liszt gyurmáztunk. Erdei bicaj túrát is szerveztem, kavicsot és csigaházat festettünk és a fél kertet felástuk kislapáttal pondrók után kutatva. De hirtelen elfogyott a szusz, a gyerekek unalmukban egymást szekálták és percenként kitört a vulkánként fortyogó unalomból fakadó feszültség köztük. Elkeseredtem, de tudtam, ki kell találnom valamit, különben hamar eret vágok magamon.
Nem vagyok hajlandó nyaralni velük, ugyanis két éve kivágtak minket egy balatoni szállásról…és én ezt a megaláztatást még egyszer nem vagyok hajlandó átélni. (Nem, nem volt más vendég rajtunk kívül, és tudom, hogy hangosan labdáztunk este a kertben, de nagy meccs volt… a magyarázkodásból ennyit.)
Tudtam, hogy meg kell találnom a lelki békémet, most, gyorsan. A szürke hétköznapokban, nincs más út! A délelőtt nyűgös volt, a törpének jött az alsó fogsora, 10 percenként cicit akart, ám abból már régóta elapadt az ambrózia. Törzsi népként éltünk, az hogy nem volt rajtam felsőruházat ugyanolyan természetes volt, mint az, hogy van.
Egy ilyen ádáz délelőtt a gyermekeim kitalálták, hogy a házunk előtti földúton szeretnének homokozni. ÁÁÁÁ…remek gondolat. Felkapcsolódott a villany koponyám sötétlő szürkeállományában, világosság gyúlt bennem. Amíg ezek szépen homokoznak, kiviszem a műanyag széket, felpakolom a lábam a hokedlire, és kiveszem azt a söröcskét a hűtőből, amit a férjem talált pár napja a hazafelé vezető úton. Csak olyan harmatgyenge üdítős sör volt, de SÖR. Gondolom valakinek lehuppant a bringájáról, mi meg sosem tudtuk meg kié lehetett. Gyönyörűséges érzés futott át a gerincvelőmön, máris éreztem, ahogy a Balaton hullámai nyaldossák a lábfejem.
Az ötlet tökéletes volt. Az élet császáraként ültem rozzant, zöld, műanyag trónomon, sörrel a kezemben. A lelki béke hamar megérkezett, büszke voltam magamra és a porontyaimra, akik békésen túrták az út porát. Bárgyú vigyorral élveztem a szánsájnt.
Tudtam, hogy lassan érkezik a Dzsoni postás, aki a nap fénypontja lesz a kölköknek. Dzsoninak van rendes polgári magyar neve is, de azt az én gyerekeim nem tudják megjegyezni, szerintük ő Dzsoni és kész. Dzsoni kultikus személy nálunk, akárcsak a Húsvéti nyúl, de Dzsoni nap mint nap, azonos időben látható és tapintható.
A házunk előtti buckákra rá sem hederítve kövér gázt ad, így gyakorlatilag átrepüli kis zöld autójával az előttünk húzódó szakaszt. Sikítani szoktak a gyönyörűségtől, merthogy Dzsoni azért megy így, mert a Télapó leveleit szállítja, de gyorsan ám...
Szóval ülök békében, a kicsi fel-felkéredzkedik, kiszolgálja magát, aztán csatlakozik a többiekhez. Tervek szerint alakul minden, Dzsoni feltűnik a távolban, minden gyerek félreáll az útjából és veszett integetésbe kezd… de Dzsoni lassít. Talán hoz valamit, talán az új H&M katalógust… mondom én, hogy császár leszek ma.
De Dzsoni nem áll meg. Lassan megy, előttünk elhaladva látom, hogy a szemgolyói teljesen ki vannak gúvadva, Dzsoni nem önmaga…
Már elhaladt, amikor észbe kapok… te magasságosatyaúristen…kint maradt az egyik cicim!!! Aki 10 perce voltam, az az öntudatos, büszke és csodálatos édesanya, semmivé lett. Csak szottyant alkoholista voltam az út mellett… Pár nap kellett mire az önértékelésemet helyrepofoztam.
Azóta sem merek Dzsoni szeme elé kerülni, hiába dudál, hiába csilingel… átveszem az értesítővel a postán.
Anyinga - Kecskemétimami
Ha jót nevettél oszd meg, hogy mások is nevessenek!
Olvasnál még?
A KOTLÓS… a barátnőm igazi tyúkanyó, vagy kufircoló gépezet?
Jó pár éve már annak, hogy a belvárosi, 10. emeleti életünket vidéki létformára cseréltük. Akkor még ’csak’ 3 gyerekkel. A legnagyobb akkor volt 9 éves, a középső két és fél, a kicsi pedig éppen elmúlt egy, még járni sem tudott. Családunk legszebb meséi azonban mégis itt kezdtek el megszületni, méghozzá egy kotlóssal.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
