A 2012-es Terézanyu pályázaton ezekről a tabukról írták meg történeteiket az anyukák, több száz nő vallott arról őszintén, hogy gyökeresen megváltozott az élete a gyermekvállalással. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre.
Kálmán Dóra: Főállású
"Az utolsó csepp, amikor a mandulaműtétemre jelentkezek be a kartonozóban és a hölgy megkérdezi, hogy hol dolgozom. „Főállású anya vagyok” – felelem, mire ő hangosabban: „De hol dolgozik?” Én újra, még hangosabban -„főállású anya vagyok”. A hölgy azonban nem adja fel – „nincs munkahelye, nem dolgozik?”„Munkahelyem? Ja, nem, az nincs” – hebegem szemlesütve.
Eldöntöm: újra dolgozni fogok. Eddig sem unatkoztam – vezettem a háztartást, intéztem a nagycsalád ügyeit, szövegírást vállaltam ismerősöknek, na de hivatalosan mégiscsak főállású anya voltam. Munkahely nélkül.
Azon az estén viszont leülünk Zolival, és én azt mondom, hogy muszáj, az önbecsülésem, az értékem… a társadalmi szerepem… a nemzetgazdasági hasznom… Zoli azt mondja, csináld, ha ezt akarod, megoldjuk, ha ez ment meg a depressziótól. Az a terv, hogy keresünk valakit, aki el tud menni a gyerekekért koradélután és otthon marad velük, ha betegek. Nagy nehezen találunk egy környékbeli nőt, aki némi fizetségért elvállalja. A gyerekek nem hajlandóak neki köszönni se.
Már csak egy feladat van hátra: munkát keresni. Először részmunkaidővel próbálkozok, de hamar rájövök, hogy egyetlen ilyen állás létezik: a hajnali irodatakarítás. Nem mintha válogatós lennék, úgy értem, nem akarok a diplomáimmal felvágni, de azért mégsem az az elképzelésem, hogy önbecsülésemet azzal állítom helyre, hogy kitakarítok egy irodaházat, mialatt otthon penészgombák lepik el a mosogatót. Átnyergelek a teljes munkaidős állások vadászására. Persze hallottam már sztorikat arról, hogy mit reagálnak, ha bevallom a 3 kisgyereket, de élőben szembesülni azzal, hogy megszűntem munkaerő lenni, mégiscsak sokkoló. 54 önéletrajzot küldök el, 3 hív fel, 51 válaszra sem méltat. A háromból kettő udvariasan elköszön, amikor a gyerekekre terelődik a szó, egy behív. Ügyintézőt keresnek, gyorsan kell valaki, így minden hendikepemmel együtt felvesznek.
Ez első munkahetem zökkenőmentesen indul, leszámítva, hogy szerdán realizálja a középső gyerek, hogy ő most már mindig ügyeletben fog kezdeni, és ennek hatására kivág egy megahisztit. Mire kiszabadulok az öltözőből, már csak integetek a távolodó busz után. Persze elkések, a főnök szigorúan néz. Az első hónapban megy minden, mint a karikacsapás. Vagyis este 6-kor esek haza, hullafáradtan próbálok a gyerekeimmel kommunikálni, majd kenyeret kenni, leckét átnézni, félálomban mesélni. A negyedik héten már egyre több tünetet produkálnak: a nagynak dühkitörései vannak, a középső folyamatosan nyávog, a kicsi pedig zsinórban vágja le a hisztiket. A középső óvó nénije szól, hogy beszélnünk kéne. Zolival minden apróságon összekapunk.
Egy hónap elteltével beáll a krach. A gyerekek bárányhimlősek lesznek. A bébiszitter kijelenti, hogy így nem vállalja őket. Emlékeztetem, hogy abban állapodtunk meg, betegség esetén is vigyáz rájuk, mire közli, hogy a bárányhimlő az egyetlen, amikor mégse, ő ugyanis még nem volt és most pont nem is akar lenni, a hétvégén fontos konferenciára megy. Felhívom a főnökömet, hogy elmondjam, a héten nem tudok bemenni. Megígérem, hogy otthonról mindent elküldök. Hullaként kóválygok a lakásban, napközben lázcsillapítás, nyűgösködés, gyógyszer, éjjel pedig guvadok a gép előtt. A következő héten már nem fertőznek, bevállalja őket a bébiszitter. A főnököm morog kicsit, hogy nem tudott velem mindenről konzultálni, ráadásul most már úgy veszi, hogy éjjel is tudok dolgozni, ezért megállás nélkül adja a feladatokat, immár otthonra is.
Alig telik el egy hét, amikor éjjel arra kelünk, hogy háromból kettő hány. Megkérdezem Zolit, hogy nem tudna-e most ő itthon maradni, mire felcsattan, hogy neki fontos meetingje van délelőtt. Veszekedve indul a nap. Reggel hívom a bébiszittert, tízre esek be az irodába. Egész nap görcsben a gyomrom, óránként telefonálok haza. Most már többet költök bébiszitterre, mint amennyit keresek. Nemcsak szar munkaerőnek, már szar anyának is érzem magam. Önbecsülésem a nullán.
Az utolsó csepp, amikor egy sürgős meeting miatt fél órát kések az óvodai anyáknapi műsorról. A másik fél órában a könnyeimet próbálom visszatartani, amiért lecsúsztam a kis pörgős szoknyás debütálásáról. Lelki szemeim előtt megjelenik, amikor fagyizni mentünk bicajjal egyik délután. Másnap felmondok. Hazafelé betömök egy krémest, és próbálok arra gondolni, hogy jobb lesz így mindenkinek.
Végül teszek még egy próbát a munkanélküli központban, ahol elmondom, hogy nem találok a képzettségemnek megfelelő részmunkaidőt. A nő átnézi a papírjaimat, majd szemüvege mögül felpillantva megkérdezi: „nem akarja átképezni magát?” „Átképezni? Van néhány …diplomám”- habogok, mire ő közli, hogy azok nem versenyképesek, „masszőr, manikűrős, vámtiszt – manapság ezeket keresik” – teszi hozzá bíztatólag. – „senki sem keres anto… antoporológust.”
Kicsit sajnálom magam, szipogva ülök le otthon a kanapéra. Nekem nem megy ez a karrier-anya összegegyeztetés. Most még nem. Csöng a mobilom, a barátnőm hív-boldogan újságolja, hogy babát vár! Most már örömömben sírok, és arra gondolok-ráér még megtudni, hogy mi minden fog változni az életében. Legfeljebb majd elmegyek hozzá bébiszitternek."
Jövő héten folytatjuk!
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
