Jelenlegi hely

Anyósom és én

Van nekem egy "pszichológusom". A fejemben lakik, és jobban ismer, mint bárki más. Igaz, sokáig a létezéséről sem tudtam, de egyszer csak előbukkant. Akkor, amikor kínomban már csak a véres anyósviccek tartották bennem a lelket. 

Más nők szomorú, olykor tragikus beszámolóiból láttam, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Több olyat is ismerek, aki az anyósa miatt vált el. Én ezt nem akartam, de erről is egy vicc jut az eszembe: "Válásra sosem gondolt?" "Nem, dehogy, soha! De gyilkosságra…!" Nos, az én történetem is itt kezdődik.

Éppen hét évvel ezelőtt, egy gyönyörű, orgonaillatú májusi napon volt az esküvőnk. Fülig szerelmesek, önfeledtek és boldogok voltunk. Tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve, és úgy éreztük, felkészültünk a házasságra. Az egyetlen sötét felhőt újdonsült anyósom testesítette meg, aki a szertartásra sem akart eljönni.

Ha jól emlékszem, azért, mert nem ott, nem akkor, nem úgy és nem azzal történt a házasságkötés, ahol, amikor, ahogyan és akivel azt ő jónak tartotta volna. Ennek ellenére megültük a lakodalmat (végül a kíváncsisága győzött, és ő is megjelent), majd nekivágtunk a közös életnek.

Elég messzire költöztünk, de ez nem akadályozta meg abban, hogy folyton-folyvást hangot adjon a nemtetszésének. Annak, hogy rossz helyre mentünk nászútra (egyáltalán minek is mentünk, hiszen túl korai ez az egész!), rosszul táplálkozunk (mert nem az ő főztjét esszük), rossz helyen lakunk (mert nem akarunk vele élni), rossz munkahelyet választunk (mert nem azt, amit ő javasolt), rossz társaságba járunk (mert nem őhozzá), rossz szerepmegosztásban élünk (mert a fia még a takarításba is besegít, vagyis én nem becsülöm meg eléggé), stb.

Anyósom egy tevékeny, vezető-szervező hajlamú, kemény asszony. Elvált, mert „nem volt hajlandó megalkudni”. Azóta sem túl sikeres párkapcsolati téren, maradt hát a "kisfia" az egyetlen, akit még irányítani tudna. Azt, hogy ez a kisfiú közben felnőtt, családos férfi lett, nem tudta megemészteni. Ezt viszont sajnos én nem…

A gödör mélyén

Két évvel később megszületett a kisfiunk, és folytatódott a sor: rossz nevet választottunk, rossz szülész mellett döntöttünk, rosszul fürdetünk, rosszul altatunk, rosszul nevelünk. Mindig meg tudott lepni valamivel… Állandó gyomorgörcsben éltem, ha csak a nevét meghallottam vagy az ismerős csengőhangját a férjem mobilján. Számomra idegen, leforrázó élmény volt az, hogy valaki (ráadásul egy „tekintélyszemély”) állandóan kritizál, instruál.

Nem tudtam ezzel mit kezdeni, nem volt ellenszerem. A férjem profi módon ki tudta kapcsolni az egészet, hiszen még gyerekkorában kialakította a megküzdési stratégiát: egyszerűen meg sem hallotta, amiket mond. Nekem viszont ez nem ment, belém égtek a szavai…

"Van elég tejed? Jön a ciciből? Megnézem!" – hajtogatta anyósom, s ez olyan idegi állapotba juttatott, hogy néhány hónap után nem tudtam szoptatni. Még a férjemmel való legintimebb pillanatainkat is megkeserítette mindaz, ami közben az én fejemben zakatolt az anyósommal kapcsolatban.

Így aztán szép lassan "becsavarodtam". Állandó árnyékboxot folytattam, éjszakánként sem tudtam nyugodtan aludni, mert folyamatos gyomorégés mellett, képzeletben vitatkoztam vele: megválaszoltam a vádakat, és jól megmondtam neki mindazt, amit nappal, szemtől szemben nem tudtam. Éreztem, ahogy méregként szétterjed rajtam a gyűlölet, és a lelkem után a testemet is elborította. Ha hallottam róla, hasmenésem lett. Ha tudtam, hogy eljön hozzánk, szorulásom. Amikor elment, hányingerem. Aztán nem sokkal később gyomorfekélyt diagnosztizáltak nálam.

Ez volt a mélypont. Beláttam, hogy tönkremegyek, ha ez így folytatódik. Változtatni kell. Ő nem fog, tehát maradok én…

Három próba, három kudarc

Először azt találtam ki, hogy egy konkrét félreértést megbeszélek vele. Olyan őrületes ötletnek tűnt ez, mint egy oroszlán barlangja elé állni, de reméltem, hogy ha igazán összeszedem magam, képes vagyok a konstruktív konfliktuskezelésre – hiszen jó szándék vezérel, és még különféle kommunikációs technikákat is tanultam korábban! A következő látogatásunkkor vettem egy nagy levegőt, és belefogtam a tisztázó beszélgetésbe.

Katasztrofális eredménnyel zártuk. Nem hallgatott végig, hanem elkezdte darálni a saját agyszüleményeit, amelyek olyan távol estek a valóságtól, hogy az igazságérzetem rögtön riadót fújt. Elvesztettem a fejem, kiabáltam, és már nem tudtam kontrollálni, hogy mit mondok. Hazafelé csak a férjem tartotta bennem a lelket (aki egyébként helyettem befejezte a vitát, mert én lefagytam, és már csak menekülni tudtam). Össze voltam törve: nem, sajnos nem vagyok képes a fent említett technikára, sőt…

Aztán lassan kihevertem. Elkönyveltem, hogy akivel nem lehet beszélni, azzal valószínűleg nem is kell. Utána megpróbáltam figyelmen kívül hagyni őt: nem gondolni rá, nem figyelni oda – úgy tenni, mintha nem is létezne. De persze ez sem sikerült. Képtelenség a férjem anyját, a gyermekem nagyanyját kikapcsolni, mint egy rádiót! "Miért veszed ilyen komolyan? Hol van a humorod?!" – kérdezte tőlem folyton a férjem, de a választ nem találtam sehol.

Eltelt vagy fél év, közben anyósom is sok nehézséggel küszködött. Ekkor eszembe jutott, hogy milyen sokat segít, amikor meghallgatják az embert. Lehet, hogy csak ez hiányzik neki? Hogy kisírhassa magát, hogy elmondhassa a vélt és valós sérelmeit, boldogtalanságát egy empatikus lénynek? "Meghallgatni, meghallgatni!" – visszhangzott hát fejemben a bűvszó, és már alig vártam, hogy kipróbálhassam.

Az első kudarcomból tanulva most már szuggeráltam magamba, hogy mindegy, mit hallok, ne vegyem föl! Bármit is mond rólam, az nem rólam szól, hanem arról, akinek ő lát – de aki nem én vagyok! Mert én igenis értékes vagyok, mindegy, hogy ő milyennek vél, gondol vagy hirdet… Aztán eljött a lehetőség is, nem pont úgy, ahogy terveztem – szerencsére. A férjem éppen kihangosított telefonon beszélt az édesanyjával, és így belekóstolhattam a "nagy meghallgatásba". Nem túlzás azt mondani, hogy a házasságunk legszentebb pillanatainak gúnyos-cinikus kifigurázása zajlott a vonal túlsó végén. És hiába minden önszuggesztió, hiába a szent cél, rohannom kellett a mellékhelyiségbe. Ez sem jött be – és ezzel föladtam a sorsfordító próbálkozásokat.

Az én "pszichológusom"

Ekkor ismerkedtem meg a „pszichológusommal”. Az történt, hogy időpontot kértem egy jó hírű szakembertől, ő azonban csak hónapokkal későbbre tudott adni. Ebben az időben annyira készültem a vele való találkozásra, hogy mindig elképzeltem: mit mondanék el neki, ő erre mit válaszolna, szóval „fejben” elkezdtem járni hozzá. Így az éjszakáim már nem arról szóltak, hogy anyósommal vitázom, hanem arról, hogy a "pszichológusommal" beszélgetek – aki aztán "házi feladatot" adott nekem.

Át kellett tekintenem, hogy a viszonyunk miként alakult a kezdetektől. Hogy jutottunk idáig? Hogy kezdődött? Mik változtak és mikor? Kiterítettem egy A/3-as lapot magam elé, és elkezdtem összeszedni a fontos eseményeket, fordulópontokat, különös tekintettel a saját reakcióimra. Jó pár napot töltöttem ezzel: írtam, rajzoltam, és közben rájöttem arra, hogy én mi mindent, hol és mikor rontottam el.

Megláttam, hogy bizony keményen tettem én is azért, hogy idáig jussunk. Igazi megvilágosodás volt ez! Három dolgot emelnék ki.

1. Megszállottan tudni akartam mindig, hogy anyósom miket mond rólam, mindig kifaggattam ez ügyben a páromat. Így alakult, hogy cirka öt év alatt elviselhetetlen mennyiségű negatív vélemény, pletyka halmozódott föl bennem, amelyek rólam szóltak, de amelyekről mégsem kellett volna tudnom. Ezzel megkötöztem saját magamat, hiszen nem bírtam szabadulni attól a képtől, amelyet rólam alkotott, és már nem tudtam előtte természetesen viselkedni. Így esélyt sem adtam arra, hogy másként lásson. Sündisznóként begubóztam, és csak a tüskéimet mutattam neki.

2. Felvettem egyfajta sértett alappozíciót, amelyben tetszeleghettem. Magamban gyűjtögettem, szinte dédelgettem a sérelmeimet, és alig vártam, hogy a sorstársaimnak beszámolhassak róluk – mert az igazat megvallva "szegény menynek" lenni egy ideig megéri. Csak aztán nehéz kimászni ebből az áldozatszerepből, és könnyű tényleg áldozattá válni…

3. A köztünk lévő kommunikációt én vágtam el, még évekkel azelőtt. Pontosan emlékeztem arra, hogy mikor, melyik tette után – és hiába tartottam érthetőnek a saját, talán önvédelmi reakciómat, az idő nem igazolta, hiszen oda vezetett, hogy a végén már kizárólag a férjemen keresztül beszéltünk (még a legegyszerűbb logisztikai kérdésekben is). Most rájöttem, hogy a rossz kommunikáció is jobb, mint a kommunikáció hiánya, mert ami rossz, azzal lehet dolgozni, de ami nincs – azzal lehetetlen. És akkor a férjemre nehezedő teherről még nem is beszéltünk.

Könnyebbnek éreztem magam e felismerések után. De a "pszichológusom" még egy konkrét feladatot is adott: "Húzd ki magad!" – mondta, és megint igaza lett… Amikor összejöttünk szülinapozni, a feladat hatására fizikailag jobban "jelen voltam", s ez a belső hozzáállásomat is rögtön átalakította. Összegömbölyödött sündisznó helyett végre olyan nőként viselkedtem, aki pontosan tudja, mennyit ér, és hogy helye van a család szívében. Rájöttem, hogy nem az anyósomtól kell várnom, hogy feleségként vagy anyaként elismerjen. Ő ezt nem fogja megtenni, szükségképp folytonos sértettségben, csalódottságban maradok. Az, hogy ő dominál, „lenyom” engem, csak az érem egyik oldala. A másik oldal az, hogy én ezt hagyom…

Meglepő módon ez az út nyitotta meg az összes többit is: felszabadultabb lettem, önmagamra találtam – és ebből már adni is tudtam: először csak egy zacskó tört diót, később más gesztusokat, elismerést is. Aztán egy napon hálálkodó SMS fogadott, tőle…

Epilógus

Így indult és azóta is tart egy élhető, jó viszony. Nem vagyunk barátnők, de tiszteletben tartjuk egymást, és tudunk együttműködni. A testi tüneteim teljesen elmúltak. A férjem örül a zavartalan együttléteknek, a kisfiunk pedig rajong a nagyijáért! Egy alkalommal együtt mosogattunk, és közben még erős szeretetet is éreztem iránta. Ez már tényleg kegyelem…

A pszichológust végül visszamondtam. Úgy látszik, hogy a képzeletbeli ülések is elegendőek voltak ahhoz, hogy elmozduljak a holtpontról. Ami meg az anyósvicceket illeti, hát… Inkább tartózkodom a mesélésüktől, nehogy véletlenül visszabillenjek.

Véghelyi Eszter

Megjelent a Family magazin 2013/2. számában.

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

Az egyszülős család - nehézségek és segítség

Az egyszülős család - nehézségek és segítség

A KSH jelentése szerint jelenleg közel félmillió olyan szülő van Magyarországon, akik egyedül nevelnek körülbelül 700 ezer gyermeket, akik naponta számos kihívással néznek szembe. Sokszor még most is láthatatlanok a magyar társadalom számára.
Hamvazószerda, a nagyböjt kezdete_monor.imami

Hamvazószerda, a nagyböjt kezdete

Hamvazószerda keresztény ünnep, a farsangi időszak utáni első nap. Ezen a napon kezdődik a Húsvét előtti 40 napos böjt, a Szent Negyvennap, a Nagyböjt. 
Karácsonytól karácsonyig c. irodalmi e-antológia pályázat

Karácsonytól karácsonyig c. irodalmi e-antológia pályázat

Pályázat típusa:  irodalmi pályázatBeküldési határidő: 2024. április 30.Korcsoport: 25 év alatti fiatalok
VIII. Nits Márta Országos Népdaléneklési Verseny

VIII. Nits Márta Országos Népdaléneklési Verseny

Pályázat típusa:  média pályázatBeküldési határidő: 2024. március 15. és 31.Korcsoport: 25 év alatti fiatalok
Ugrás az oldal tetejére