Válassz és nyerj különórát >>>>
Mit, azaz milyen különórát válasszak?
Azt, amit a gyereked szeretne, vagy amit Te szeretnél? Ideális esetben a kettő ugyanaz vagy legalábbis köze van egymáshoz és kisebb-nagyobb kompromisszumok árán, de megtaláljátok a köztes, mindkettőtök megelégedettségére szolgáló megoldást. De mi van, ha a gyógytornász úszást vagy karatét javasolt, de a fiad viszont mindenáron focizni szeretne, miközben te is tudod, hogy minimum két ballába van? Ekkor is meg kell próbálni valamilyen kompromisszumra jutni, ezért fontos, hogy nyíltan és őszintén (és főleg türelmesen) megbeszéljétek, hogy mit és miért lenne jó/nem jó választani.
Fontos, hogy a gyereked érezze, hogy bár a döntési folyamatba természetesen bevontad, de a döntés a Te kezedben van, hiszen Tied annak minden felelőssége! Számodra pedig az a legfontosabb, hogy tudatosítsd magadban: ez az Ő különórája és nem a Tied! Szóval semmiképp ne azért menjen drámakörre, mert Te gyerekkorodban mindig is színész(nő) akartál lenni, de végül nem jött össze!
Forrás: Pixabay
Mennyit, azaz heti hány különórát válasszak?
Ha a gyerekedet kérdezed, a válasz: semmit vagy maximum egyet, és csakis a kedvencét, a focit.
Ha magadat: minden napra egyet, mert azalatt sem téged nyúz a kifogyhatatlan energiájával, mert tudod, hogy hol van, mit csinál, még ha mindez nem kevés pénzbe is kerül. És semmiképp se a focit, mert karikalábú lesz és különben is ott mindig megsérül, inkább legyen a sakk meg a festés, azok biztonságosak… És amúgyis: olyan jó lenne, ha ehhez meg ahhoz is értene, ebben és abban is jó lenne, sikereket érte el, és ugyebár nem tudhatod előre, hogy végülis miből fog Nobel vagy Oscar díjat, de legalább egy országos első díjat hazahozni!
Ha egy edzőnek, oktatónak teszed fel a kérdést: természetesen azt, amit ő oktat, és lehetőleg maximális heti óraszámban. Mert csak akkor lehet belőle profi.
Ha viszont a pedagógust vagy az ovi/iskolapszichológusnál érdeklődsz: minél kisebb a gyerek, annál kevesebbet, és csak lassan emelni a különórák számát (ha egyáltalán), és csak annyira, hogy elég, a korának és habitusának megfelelő idő maradjon a szabad és önfeledt (azaz nem egy edző, oktató által irányított) játékra, miután a házi feladatait is mind elkészítette.
Talán az a legjobb, hogy a sok jó tanács mellett leginkább a megérzéseidre hallgatsz, hiszen Te ismered legjobban a gyereked - de közben újra és újra szem előtt tartod, hogy róla, és nem a Te gyerekkori vágyaidról van szó!
Hol, azaz hova vigyem különórára?
Erre a válasz végre egyszerű: a közelbe! Ahogy iskolát sem ajánlott a város/kerület másik végéből választani (kisiskolás korban semmiképp, de később sem igazán javasolt), úgy a különórát is eszerint érdemes keresni. Hiszen az oda vezető utat minden nap/alkalommal legalább kétszer meg kell tennetek – ami önmagában még jó dolog is lehet, ha az utazás alatt kettesben és nyugiban tudtok lenni, megbeszélni a nap eseményeit stb., de ha rohanni kell és ráadásul a tesó(ka)t is vinnetek kell magatokkal, akkor az egész már csak egy nagy nyűg. És ha ráadásul azt is szeretnéd, hogy a gyereked előbb-utóbb egyedül járjon a különórára, akkor még fontosabb, hogy az viszonylag könnyen és gyorsan megközelíthető legyen.
És újra hol, azaz hol keressem, hogy milyen különórák vannak a városban, és hol tudok részletes információt, netán szakértői/szülői véleményeket szerezni róla?
A válasz még az előzőnél is egyszerűbb. Van egy olyan honlap, ahol nemcsak szakértői/szülői véleményeket olvashatsz a különóra-választás dilemmáiról, de rengeteg különórát találsz, részletes információkkal (a fővárosban kerületek szerinti bontásban). Jelenleg épp azt olvasod…
Válassz és nyerj különórát >>>>
Szerző: Ildi, Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
Hozzászólások
Az idegrendszer érésekor „magába szívja”, kialakítja a külvilág diktálta ritmus mintázatát. Ha van idő játszani, mert ez a legfontosabb „tanulás, és élet-előkészület” az óvodáskorban, akkor az idegrendszer megtanulja, hogy van idő, és lehetőség a kísérletezésre, a „hibázásra”, a begyakorlásra, a tökéletesítésre, az idegi összeköttetések megteremtésére, stabilizálására. A figyelem is csak úgy tud alakulni, a koncentráció erősödni, ha a gyermeknek hosszú ideje van biztonságban önmagára figyelni. Csak a mi figyelmi terünk által védett nyugalomban képes arra, hogy nem kelljen minden pillanatban a külvilágra figyelni, „készenlétben lenni”, kapkodni. A figyelemfejlesztésnek csak ez az egy útja van! Engedjük a gyermeket hosszú időn keresztül a játékban önmagát próbálgatni, önmagára figyelni, és ehhez a „léthez” csatlakozni. Nem megmondani, javaslatokat tenni, hanem engedni kipróbálni sok mindent. Sikert és „vereséget”, örömet és bánatot, izgalmat. Minden gyermeknek szüksége van arra, hogy megélje ezeket az érzéseket, kipróbálja mire, hogyan reagálhat, hogyan érdemes, mi viszi előre… A játék bensőséges helyzetei adják meg számára azt az élményt (és idegrendszeri lenyomatot), hogy a tanulási folyamat kezdetekor sok próbára, türelemre, kitartásra van szüksége, és csak az automatizmusok kialakulása után lehet gyorsítani! Amikor már nem kell figyelni minden apró lépésre, hanem rá lehet bízni az idegrendszer „tanultságára” a folyamat nagy részét.
A túl sok különóra nagyon megterheli, fárasztja az idegrendszert. Gyors tempójával, elvárásaival, teljesítmény-centrikusságával hamar elvész benne a próbálgatás, a sok idő adta kimunkálási lehetőség. Az idegrendszer felbolydul, nincsenek kellően stabilizálódott, nyugodt kapcsolódások, a viselkedés izgatottá, nyugtalanná, békétlenné válik.
A gyerekek ebben a korban a kezdeményezések nagy csodáját élik meg (Erikson, 1991) a játékban, a társas kapcsolatokban, s csak a következő életszakasz, a kisiskoláskor fókuszában jelenik meg a teljesítmény! Ha túl hamar „lehozzuk” ezt az életkor-idegen teljesítményelvárást az óvodába, nem lesz mit adni (ha nincs játék, -és meseélmény-gyűjtés), és újra csak azt élik meg a gyermekek, hogy itt is annyi mindent kérnek tőlük. Pedig ők csak játszani szeretnének, hosszan, boldogan, védetten. (dr. Gőbel Orsolya PhD)