Jelenlegi hely

Bölcs mondatok, amiket szülőként értettél meg igazán

Neked is biztos van olyan mondat, jó tanács, bölcsesség, amit korábban is érteni véltél, de a valódi tartalmát igazán csak a szülővé válásod után értetted meg. Írd meg nekünk mik voltak ezek, addig is itt a mi ötös Imami listánk. Figyelem! cseppet sem kizárt, hogy nevetni, helyeselni vagy épp ellenkezőleg: berzenkedni fogsz. De még az sem kizárt, hogy az összes ismerős lesz! ;)

"Nyugodj meg, ez is elmúlik."

Ez az "aranymondás" anyósomtól származik, aki három gyerek felnevelése után jutott erre a következtetésre... Ezt emlegette a dackorszak idején, az éjszakai felkelések, a hisztik, a gyermekbetegségek, a bepisilés és más viszontagságok között, amiket a gyerekek idővel tényleg kinőttek, mint a kiscipőt. Emlékszem, amikor nagypapám meglátogatta elsőszülött dédunokáját (a kislányomat), és Madáchot idézte Az ember tragédiájából: „Nem messiás-é minden újszülött, Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak, S csak később fejlik szokott pimasszá.” Akkor nagyon meglepő volt ezt hallani: ez a bájos kisbaba egyszer majd pimasz lesz? Azt nem tudom elképzelni! Hát, 11 év múlva valóban bekövetkezett! Igaza volt a nagypapának (és Madáchnak). A kiskamasz kor viharaiban csak egy dolog vigasztal: Nyugi, ez is elmúlik! (Halász Kinga - Budapestimami)

 

"Az nagy baj, ha maximalista vagy. De nyugi, majd leszoksz róla!"

Bár azt mondhatnám, hogy ezt a mondatot csak egyszer hallottam! De sajnos nem. Mondták nekem iskolában, munkahelyen, megkaptam anyámtól, apámtól, anyósomtól is párszor. Azt hiszem, akkor esett le igazán először a tantusz, amikor megszületett a második gyerekem is. Azóta bátran kijelenthetem, hogy sok mindenben nem vagyok már maximalista. Többek között azóta nem vasalom a zoknikat (oké, tudom, hogy ez gáz volt régen is...), nem érdekel, ha nem pont délben ebédelünk... Vagy fagyit ebédelünk... Vagy egyáltalán nem ebédelünk... Ahogy az sem, hogy lassacskán a lakás minden pontján teregetünk... 7 éve gyakorlatilag egy Buddha nyugalmával tűröm a kupit, legfőképp a gyerekszobákban, de ha most épp körbenézek, gyakorlatilag mindenhol jól viselem. :) Szóval azt hiszem, bátran megveregethetem a saját vállam: sikerült legyőznöm a függőségem! 2 gyerek, 1 kutya és 1 notorius ruhaszéthajigáló férj mellett teljesen leszoktam mindenféle maximalizmusról. :) (Vági-Tóth Lilla - Budapestimami)

 

"Kellenek a határok, hogy időnként legyen mit átlépni."

15 éves, vagány kamasz fiút nevelek. Életem egyik mottója, hogy „Élni és élni hagyni". Hiszem, hogy kreatív, új dolgok csak akkor születhetnek, ha időnként merünk átlépni a megszokotton, az elvárton, szabályszerűn. Úgyhogy elég nehezen állítok határokat... Az általános iskola utolsó évét, a felvételi idegőrlő időszakát úgy tudtuk átvészelni, hogy ezerszer megígértem a fiamnak: a 8. osztály utáni nyár „szabad” lesz. És az is lett: szerelem, barátok, császkálás a városban, mozi, strand, „buli”.

Aztán elkezdődött a gimi, és a fene nagy szabadsággal járó lazaság megmaradt, amit persze a jegyei is hűen tükröztek. És akkor jöttek a szabályok: Este 8-ra itthon! Ha nem érsz haza, másnap nem mész sehova. „Ha „beteg” vagy és nem mész suliba, akkor nem mész máshova sem. Persze azért feszegeti a határokat. És amikor este fél nyolckor felhív, hogy pizzát rendeltek, és késni fog kb. fél órát, baromi nehéz azt mondani, hogy "rendben, de akkor másnap itthon maradsz". Hiszen szólt, és az a pizza biztos finom, és a haverok is jó fejek, és ugyan mi történik, ha kicsit később jön? De kellenek a határok! És láss csodát, pontban este 8-kor nyílt az ajtó, és lihegve, egy hatalmas sprint után (ami pizzával teli hassal nem lehetett kellemes): de hazaért. Időben. Úgyhogy másnap is mehetett… (Gellén Nóra - Pécsimami)

 

"Ha te nem állsz ki mellette, akkor ki fogja megvédeni?"

"Ha nem tetszik valami, én bizony megmondom az óvónőnek, beszélek az edzővel... nekem kell megvédenem, én vagyok az anyja!" Amikor régebben ilyeneket hallottam, a gyomrom összeugrott tőle. Én ugyanis megfogadtam, hogy nem leszek az a balhézós anyuka. Nem vagyok pedagógus, nem én tanultam ezt a szakmát, az óvodai, iskolai szabályok számomra sokáig szentek és sérthetetlenek voltak. Úgy gondoltam, hogy ahogy minden családban, itt is vannak szabályok, ezeket a speciális "családi" szabályokat nekünk pedig követnünk kell, slussz-passz.

Aztán jöttek az első fura szabályok. Amikor nagycsoportban az új óvónéni kényszerítette az amúgy fényevő gyerekemet, hogy egyen, a kisfiam egyre mérgesebben kezdte követelni tőlem, hogy beszéljek az óvónénivel, mert ő márpedig nem szereti a gulyás levest, meg egyáltalán nem akar enni levest.... Mondhattam én, hogy "De kicsim, enni kell, mert fontos a főtt étel, és fogadj szót az óvónéninek!" Odáig fajult a dolog, hogy  a gyerekem már szinte nem evett semmit. Azt sem, amit egyébként szeret. Aztán jött a 0 kalória/nap, és a rémálom...

Ez volt a pont, amikor segítséget kértem. Egy anorexiában jártas doktornő azt mondta nekem: Anyuka, mi az hogy enni KELL a gyereknek? Hallott már olyat, hogy éhen halt egy gyerek az oviban mert keveset evett? Holnap menjen be, és mondja meg az óvónőnek, hogy az ön fiának NEM KELL ennie, és ha nem tudja lenyelni a falatot, azt nyugodtan kiteheti egy szalvétába...

Ez egy hatalmas lecke volt számomra, és ma már tudom, ha korábban kiállok a fiam mellett, akkor nem fajul eddig a dolog. Persze kutyából nem lesz szalonna, én sem vagyok azóta sem balhézós anyuka, de figyelek a gyerekre, feltétel nélkül hiszek neki, és bármi történjék is, kiállok mellette, mert megtanultam a leckét: ha én nem állok ki érte, akkor senki sem fog! (Makai Mariann - Kecskemétimami)

 

„Az a biztos, hogy semmi nem biztos!”

Mondogatta mindig egy barátnőm az első gyermeke születése után, és én akkor ezt, valljuk be, nem igazán értettem. Aztán az első alkalommal, mikor a mi kis beállt "álomnapirendünket" a fogzás fejtetőre állította, elkezdtem megéretni. Majd jött egy fejlődési ugrás, és még egy, majd egy oltás… aztán elkezdtük a sulit, és azóta is mindig minden folyton változik: a kedvenc kajától kezdve, a sporton át, az épp aktuálisan csodált szuperhősökig... Mire megtanulsz, megszoksz egyet, jön az újabb hoppáré. 

Ebben a folyton változó világban a gyerekek is folyton változni kényszerülnek, és egyre nehezebb állandó értékeket találnunk. Így nem véletlen, hogy egyre jobban örülök a hétköznapok állandó apróságainak, amit beborít egy láthatatlan szeretetfelhő: mindenki egészségesen elindul, és beér időben a munkahelyére, és nyugodtan meg tudom inni a kávémat a monitor előtt, mert tudom, hogy mindenki ott van, ahol lennie kell. Egészen a legközelebbi telefonhívásig a tanítónénitől… (Adeli - Debrecenimami)

Összeállította: VTL

- Budapestimami -

Tetszett a cikk? Szólj hozzá te is, mondd el véleményedet, vagy oszd meg, hogy mások is olvashassák!