És ebben még nincs benne a nyolcadikos magyar ill. matek előkészítője, gépírás órája, Marci logopédiája. (Na, egyedül ez utóbbi nem önkéntes.) Az ovisok pedig egyszerűen csak vannak, ami önmagában is tartogat kihívásokat.
Hiába próbáltam leredukálni – nehogy túlterhelődjenek –, ők ragaszkodnak mindegyik órájukhoz. Mert ezeket ugye szeretik. Nem tehernek, hanem kikapcsolódásnak, feltöltődésnek élik meg. A különórákon sikerélményük van, egyszerűen élvezik. Köze van a vágyaikhoz, ambicióikhoz.
Nem egyszerű sem megszervezni, sem észben tartani, kinek mire kell készülni, mit kell bepakolni: melyik a hatféle hangszer közül, melyik kották, füzetek, táncos ruha, focifelszerelés, uzsonna, buszpénz, ivóvíz.
Arról lemondtam, hogy fejből tudjam, ki, mikor végez az oviban és a suliban, ki, mikor, hova megy edzésre, táncpróbára, zeneórára, szolfézsre, előkészítőre, meccsre, versenyre, fellépésre – és főleg, hogy kivel. Mivel hétköznap egyedül vagyok a gyerekkel mióta férjem a fővárosban keresi a betevőt és csak hétvégén jár haza, mindez még több időt és energiát követel - és állandó készenlétet.
Szerencsére több óra helyben, a suliban, suliidőben, (vagy kicsit utána), de változó időpontokban van, és a nagyok a suliból (szép időben és világosban) már biciklivel vagy gyalog is haza tudnak jönni. Ez szépen működik, bár már több kulcs elveszett valahol félúton a ház és a suli között, de volt, hogy a bicikli felejtődött ott. Megnyugtató az tudat is, hogy a felsősöknél már van mobiltelefon a váratlan programváltozások vagy vészhelyzetek esetére.
A különórák másik fele viszont a városban van, tőlünk cirka tíz kilométerre – ehhez pedig járműbe kell szállni. És ez nem mindig egyszerű – nem csak az ötéves ikrek miatt, akik hamar beleuntak a kolonc szerepébe. A helyzetet a látszat ellenére megkönnyíti, hogy húgom gyerekeit és néhány szomszéd gyereket is szállítani kell – ugyanis így tudunk kombinálni: aki bevisz egy gyereket, hazahoz egy másikat. Lehet variálni, ki fuvaroz a városba, ki szedi össze helyben levőket, és ki vigyáz rájuk otthon.
A múlt hét még elég zavaros volt.
Marci például beiratkozott focira – kisebb korában már járt egy évig, de kiiratkozott. Idén kérte, hogy hadd járjon újra. Inkább nem jár táncra, mert az túl sok lenne és amúgy is megunta. Beadtam a derekam. Természetesen Misi edzéséhez képest egy órás eltolódással kezdődik Marcié – de gondoltam, majdcsak lesz valahogy, legfeljebb Misit mindig a csapattársa anyukája viszi be, vagy a busz. Hétfőn és szerdán Marci boldogan virított a pályán a menő sportszárban, Misi kinőtt hernyótalpas cipőjében, Messis mezében. Vörösre izzadta magát, iszonyú lelkes volt, és nagyon ügyes.
Pénteken, mikor szóltam, hogy indulunk, közölte: Dehogy jön, kiiratkozik! Inkább elmegy játszani a barátjához, és esze ágában sincs edzésre járni. Inkább csak a suliban jár (heti egy alkalom, tömegsport jellegű foglalkozás), és amúgy is visszairatkozott táncra, mert mégis van kedve.
- Biztos? Elég volt?
- Biztos.
- Tuti?
- Tuti.
Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem kell vinni, szervezni, és közben cibálni magammal a piciket még egy alkalommal. Először persze lelkiismeretfurdalásom volt, hogy hagyom Marcit ilyen könnyen „kiszállni”, de aztán arra jutottam, hogy nincs értelme erőltetni. Nem ez dönti el – remélhetőleg – hogy mennyire lesz sportos, kitartó, elkötelezett bármi iránt is. Hiszen még kisgyerek. Bízom benne, hogy egyszer megtaláljuk majd, ami igazán érdekli.
Ráadásul eszembe jutott a múlt csütörtök:
Pontosan négyszer autóztam be a városba. Misivel reggel nyolcra mentünk sportorvoshoz, aztán visszavittem a faluba, az iskolába. Otthon elmosogattam, kisöpörtem, kiteregettem, dolgoztam kicsit a gépen, majd berohantam a gimibe órát tartani. Az utolsó órám után rohanás haza Palkóért, spuri vissza a városba néptáncra (első alkalom az új csoportnál, ott kellett lennem). A városban elintéztem fél óra alatt néhány dolgot (defektes bicajon kicseréltettem a kereket, visszavittem a lejárt könyvtári könyveket, bementem a bankba) majd rohanás haza az ikrekért az oviba, velük együtt Marciért és Misiért a suliba. Az ikreket bedobtam húgomhoz (most egyszerűen nem voltak hajlandók bejönni velünk – egy hét alatt megunták a kolonc szerepét, pedig az edzések alatt játszótereztünk), Marci átment egy barátjához. Misit, akinek edzőmeccse volt postafordultával visszavittem a városba (a város túlvégére, úgyhogy nem tudott busszal menni). Mielőtt leraktam Misit, beugrottunk Palkóért, aki időközben végzett táncon. Misit kitettem a focipályán, Palkót hazavittem. Átmentem az ikrekért, Marcit hazarendeltem. Este indultam volna vissza Misiért (a két kis kolonccal, mert a nagyokra még nem merném hagyni őket, tévé előtt ülve sem), de szerencsére mégsem kellett bemennem, mert egy csapattárs anyukája pont haza tudta hozni.
A zeneórák, a nyolcadikos magyar- és matek előkészítő, az emelt angol, a töriverseny felkészülés, a logopédia, a gyógytesi, az ovistánc, az úszás és a mindlab órák csak jövő héten kezdődnek. És még nincs sötét és hideg és eső és fagy.
Úgyhogy a héten még félgőzzel üzemelünk :)
(Persze csak ha az iskolai szódolgozatot, év eleji felmérőket és a hétvégi koncertet nem veszem figyelembe, és azt, hogy közben én is dolgozom, betakarításra várnak a gyümölcsök, és szalad a ház.) Jobb, mint ha unatkoznánk, nem?
Patak Gyöngyvér, Kaposvárimami
Ha ti még nem köteleztétek el magatokat, böngésszetek a helyi különórák között: Idén is összegyűjtöttük nektek a legjobbakat!
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
