Minden évben komoly dilemma a szekrényajtó előtt állás. Most nem a hűtőszekrényről beszélek, a mit főzzek, mit egyek kérdéskörre gondolok, bár ez is egy komoly dilemma ;-)
Hanem a
MIT VEGYEK FEL!
Mi ezt már megtapasztaltuk többször, úgyhogy időben felhívjuk a figyelmet a következő lépésekre! Erre a probleatikára pedig jó korán küldjük a jelzéseket. Tavaly mi is sokat tanakodtunk, idén azonban az egyik ajándék felajánlás a STÍLUSIKONTÓL érkezett, de nem csak ez egyik jelöltnek, hanem nekünk is egy-egy kölcsön ruha erejéig.
Ha Nikit, mint jelöltet kellene bemutatnuk, az első mondat biztosan az lenne, hogy gyermekkorában gyakran játszott hercegnőset és ezzel meg is alapozta a mai sikereit.
Nikivel ellentétben soha nem akartam hercegnő lenni, ezért nekem egyáltalán nem komfortos egy ilyen csajos, ruhapróbálgatós délután.
Egy héttel a díjátadó előtt mentünk a ruhapróbára és aznap este úgy 8-10 órával később, még mindig valamiféle transzban voltam, mint aki nem igazán fogja fel a történteket! Akkor ezt írtam a lányoknak:
"Pár éve a Moncsi nagyon szeretett volna egy projektet, de bátortalan volt, kellett volna valaki, aki belöki... mondtam, hogy nyugi, fogom a kezed és együtt ugrunk... (ha jól sikerül együtt örülünk, ha ciki lesz együtt röhögünk magunkon)... ez azóta is így van... amikor egyikőnk megtorpan, akkor a másik lendülete tovább viszi.No ma Moncsinak megvolt a hatalmas lendülete én pedig gondolkodás nélkül vele tartottam. Erre szükség is volt, mert úgy rendesen kiugrottam a komfortzónámból és bevallom távcsővel sem nagyon találom az eredeti helyem.... bármelyikőtök kapja majd a stílusikon ajándékát, megint egy hatalmas önismereti utazáson fog részt venni... konkrétan bementünk egy olyan üzletbe, ahová én önként tuti be nem tettem volna a lábam, hihetetlen színes volt minden.. azzal a nyugalommal mentem be, hogy na ha itt lesz olyan, amit én felveszek, akkor tud valamit a csajszi.... én, aki reggel 20 perc alatt menetkész, mert minden a praktika és az egyszerűség mentén történik nálam... a belépést követően 10 perc múlva a "libafosződ" (elnézést kérek) nadrágomból és pólómból kiugorva egy olyan dizájnos ruhában találtam magam, hogy pislogni is elfelejtettem... azóta is... amikor azt látod a tükörben, hogy az ott egy NŐ - ez így gyenge... inkább DÍVA... baromira hasonlít rám... de az tényleg én vagyok? Azt még nem tudom, hogy azt az új "valamit" hogy fogom beintegrálni magamba... hogy a jövő heti mondanivalómmal hol lesz a megjelenésem szinkronban még nem tudom... illetve az a melléálló/támogató jelenlét amit én a díjátadón képviselni/biztosítani szoktam hogy fog átjönni... (bár az optikai tuning sosem árt) most is azt gondolom, hogy erre az alkalomra a lelkemet kell elsősorban ünneplőbe öltöztetni
A LEGNAGYOBB NYEREMÉNY AZ, HOGY A MÓNIKA JOBBAN ÖRÜL AZ ÉN RUHÁMNAK, MINT A SAJÁTJÁNAK!!!!
Természetesen Mónika ismer, úgyhogy pontosan tudta mi zajlik bennem :-). Biztos, ami biztos, még a nagy esemény előtti napon megkérdezte, hogy "De ugye felveszed?"
Hazudék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben. Megfordult, Többször is! De mivel "együtt ugrunk" nem hagytam magamnak más lehetőséget. Van egy szupi fodrászunk, aki minden évben kreatívan áll hozzá a frizuránkhoz. A sminkemmel vagy 40 percet "szórakoztam", így sikeresen kitöltöttem az agyalás lehetőségére fennálló időkeretet arra a délutánra. Nem maradt már más, mint a kapott ruhakölteménybe beleugrani. És kb így is történt. Családi drukkercsapatom megrángatta rajtam elől és háttul is és onnantól sikeresen kizártam az összes körítést. Jöttek a lányok és az este nekem csak róluk szólt. A díjátadó fergetegesre sikerült, de erről győződjetek meg a képek alapján:
